Vannak dolgok az életünkben, amiket nem, vagy csak nagyon nehezen akarunk tudomásul venni. Ezek közé tartozik az idő múlása és a dolgok természetének változása is. Nyugat-Európa például évtizedeken keresztül képtelen volt szembenézni a ténnyel, hogy a gazdaság- és népesedéspolitika problémái nem orvosolhatók termeléskiszervezéssel és betelepítéssel.

Napjainkban Magyarország is nehezen jut el a felismerésig, hogy az akut munkaerőhiány és az oktatás problémái sem kezelhetők fájdalommentesen. Hosszú távon nem elegendő kárpátaljai, erdélyi magyarokat beimportálni a magyar munkaerőpiacra: ezzel párhuzamosan az anyaországi munkavállalók közérzetével, igényeivel is foglalkozni kell. Annál is inkább, mert nemcsak a munkáltatói, de a munkavállalói környezet is egyre globálisabb. Ha nem megfelelő a munkabér és a komfort, a potenciális munkavállaló még a megváltozott bevándorláspolitika ellenére is azonnal felszívódik a nemzetközi munkaerőpiacon, ahol, ha kompetenciái fejlesztése nem is kap kellő figyelmet, a hasát könnyen és gyorsan megtöltheti. A béremeléssel párhuzamosan ismét szükség van tehát Magyarországon is a szaktudást, készségeket fejlesztő és egyúttal a dolgozói lojalitást növelő képzésekre, juttatásokra, mert egyértelmű, hogy a munkavállalóért folytatott harcból azok a cégek kerülnek majd ki győztesen, akik ezt is bevállalják.

A munkáltatás nagykorúságának kezdetén vagyunk tehát. A biorobotok korszaka lejárt, meg kell másznunk a Maslow-piramis csúcsait is. A dolgozói önmegvalósítás igényének kielégítése mára fokozott munkáltatói érdek. Pedig a munkáltatók ebben a tekintetben az utóbbi időben meglehetősen elkényelmesedtek. A készet keresik, a minden tekintetben felvértezett, csatarendbe állítható munkavállalót, s mindeközben csak lassan veszik észre, hogy ilyenek már régóta nincsenek a tartalékosok között. Aztán ha mégis ember kell a gátra, olyankor kiemelnek egy-két „homokzsákot” a konkurencia megerősített partszakaszából, és mindeközben csodálkoznak, hogy a szomszéd földjét elöntő víz és iszap az ő véderőművüket is lerombolja.

Mit lehet tenni? Mindenekelőtt ki kell nyitni a szemünket és fel kell ébrednünk! Másodsorban közös nyelvet kell beszélnünk, hogy értsük egymást. Előfordulhat azonban, hogy ehhez már nem elég csak az anyanyelvünk. Egyre több ugyanis az olyan munkakör, pozíció, ahol a korábbiakkal ellentétben a munkavállalónak nemzetközi szinten kell szakmailag megfelelnie, és egy vagy több idegen nyelven operatívnak lennie.

Új helyzet van azonban: az ilyen, szabad vegyértékkel rendelkező munkavállaló mára hiányzik a palettáról, s a munkaerőhiány miatt ismét megjelentek olyan munkavállalók a piacon, akiknek nemcsak szaktudásuk, szakmai gyakorlatuk nincs, de a nyelvtudásuk is erős kívánnivalót hagy maga után. Őket tehát képezni kell, s ezt a feladatot nem lehet pusztán állami hatáskörbe visszautalni: azt ugyanis mindannyian tapasztaltuk már, mit jelent a nyelvi kompetenciáik fejlesztését egy diplomamentéssel, ginoppal vagy kézlegyintéssel elintézni.

Ismét a zsebbe kell nyúlni a közös cél érdekében! A közös cél pedig közös érdeket feltételez: a munkavállalóét, munkáltatóét, az államét.

Mert nemcsak a munkáltató, de az állam is egyértelműen nyer azzal, ha a szakképző központokon keresztül elpazarolt támogatásokat visszatereli a normális mederbe, és központosított elosztás helyett közvetlenül a munkáltatóknak adja a pénzt. Azoknak, akik pontosan tudják, hogy milyen dolgozói kompetenciák fejlesztésére van szükségük, és hogyan tudják ezt a leghatékonyabban megvalósítani. Ha pedig nem elég az állami apanázs, akkor bizony a saját zsebbe is bele kell nyúlni!

Ami pedig a nyelvtudást illeti: a kormánynak hovatovább azt is meg kell tanulnia, hogy kinőttünk a nyelvvizsgás korszakból, amikor egy munkavállaló felvételének kritériuma az volt, hogy van-e középfokú nyelvvizsgája. Tudomásul kell venniük azt, amit cégek, a toborzási specialisták, sőt a jelentkezők is régóta tudnak: a 24 magyar nyelvvizsgarendszer nem ad választ és megoldást a magyar munkavállalók európai szinten sereghajtó állapotára. Ennél sokkal hatékonyabb, célratörőbb megoldások kellenek.

És bizony megváltozott hozzáállás szükséges a munkavállalók részéről is. Nekik is hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy mostantól a gyengeségeikre és erősségeikre vonatkozó sztereotip kérdések közül elsősorban az utóbbira kíváncsiak a munkáltatók… amelyek között szerepelnie kell a nyelvtudásnak is.

És ha nincs ott, akkor „tepernünk” kell, mindannyiunknak, közösen…