Tolmácsok tűzkeresztségben
Ki ne álmodozna diákként arról a pillanatról, amikor végre kikerül az iskolapadból, és elkezdődik számára a ballagási és diplomaosztós búcsúbeszédekben előszeretettel emlegetett nagybetűs élet? A valóság azonban sokszor eltér attól, amit az oktatási intézmények burokba zárt világában elképzelünk. Nincs ez másként a pályakezdő tolmácsok esetében sem, különösen akkor, ha az ifjú titánok először ipari környezetben szeretnék kipróbálni magukat. Két fiatal tolmács kollégánk – nevezzük most őket V.-nek és D.-nek – beszámolt nekünk az ezzel kapcsolatos tapasztalatairól. D. már több mint egy éve dolgozik egyik partnerünknél, egy autóipari beszállító cégnél, így átfogóbb képe van az ilyen típusú munka előnyeiről és hátrányairól, V. viszont lelkes újoncként csöppent bele a helyzetbe, ami már az első éles feladat alkalmával váratlan fordulatot vett…
„Megvolt az első igazi meeting – újságolta az első bevetést követően V. – A következőt képzeljétek el: jelen van nyolc magyar, ebből hatan bírják az angol nyelvet, ennek ellenére hol angolul, hol magyarul szólalnak fel, kiabálnak be, fűznek megjegyzéseket (ezt ne fordítsd – zárómondattal…); van egy angol és egy spanyol résztvevő, akik elvileg irányítják a meetinget.
A kezdés első öt perce még normálisan zajlik, egy ember beszél, arra valaki reagál, tolmácsolás gond nélkül működik. Aztán minden összezavarodik, három magyar az asztal fölött elkezd megbeszélni valamit, a spanyol kolléga előad valamit, az angol kolléga egy negyedik magyarral angolul beszélget, a tolmács pedig tölt magának egy kávét, mert nem tudja, hogy kinek, kitől, mit tolmácsoljon. Aztán a spanyol kolléga az angol kollégához intézi a szavait, a szoba többi részében csönd. A tolmács nem fordít, mert meggyőződése, hogy a spanyol kolléga az angol kollégához intézi a szavait, a két magyar kolléga – akik nem bírják az angol nyelvet – a telefonjukat nyomkodják, nem érdeklődnek az elhangzottak iránt, a többi magyar résztvevő csendben beszélget.
Aztán az egyik angolul tudó magyar résztvevő magához ragadja a szót, és magyar nyelven elkezdi kikérdezni a többi jelen lévő magyart, amit a tolmács lelkesedve elkezd tolmácsolni, mire az angol kolléga leinti, hogy hagyd rá, felesleges részletekbe mennek bele, várjuk meg, míg befejezi.
Később egy magyar kolléga az angol résztvevőhöz intézi szavait, a tolmács elkezd fordítani, mire az angol a második mondat közepén elfordul, és elkezd a spanyol kollégával megbeszélni valamit.
ŐSKÁOSZ!
[…]
A meeting elején én éreztem rosszul magam, hogy nem tudom kezelni a kialakult helyzetet, de aztán ránéztem a meetinget összehívó D.H.-ra, aki egy kiábrándult és némileg cinikus mosollyal az arcán fogta a telefonját, és kiment telefonálni egyet. Ez megnyugtatott, így tudtam figyelni, hogy mikor és hol igényel egyáltalán tolmácsolást az esemény, amit aztán a legjobb képességem szerint teljesítettem.”
A kezdeti sokkélményt követően azonban ebbe a típusú munkába is bele lehet rázódni. Ha valaki friss diplomás tolmácsként hasonló fába vágná a fejszéjét, azaz szeretné az egyetemen elsajátított tudását ipari környezetben kamatoztatni, az – D. kollégánk összefoglalója szerint – a következőkre számíthat:
„Szakmai fejlődés:
A legfontosabb lecke talán az, hogy megtanuljuk a valóságot. Ilyen helyen az ISO 4043-at, az AIIC-ot és egyéb holdbéli ideákat el lehet / kell felejteni. Ez egy gyár. Itt termelés folyik, mérnökök dolgoznak. Nincs zajmentesség, nincs tiszta levegő, nincs A-B-C nyelv, nincs »nem kaptam anyagot«. Nincs sem idő, sem lehetőség bölcsészkedni. És ez egybevág azzal, amit egy-két tanárunk meg is jegyzett, hogy a társadalom nagy része még nem látott tolmácsot, és még kevésbé tudja, hogyan kell őket használni. Össze kell szokni az összes kollégával és az összes helyzettel. Hoztunk egy elmélettel megtámasztott „báltermi” tudást, ezt kellett úgy idomítani, hogy gyárban is használható legyen. Mert egyébként használható, nem is rosszul, csak le kell mondani egy-két dologról. Tolmácsolási technikát illetően inkább csak finomodásról beszélnék, azt elég jól megalapozták a tanulmányok; a rövid szakaszos konszek, a fülbesúgás, a lényegkiemelés, szintetizálás, anticipáció itt is működik, csak tudni kell használni, valamint ki kell egészíteni egy jó adag talpraesettséggel, kitartással.
[…]
Előkészítési hiányosság?
Talán a szokásos anyaghiányt lehetne fölemlegetni, de ez megszokott. Nincs központi, fordító által készített többnyelvű szakmai anyag, glosszárium, munkatárs sincs, aki ezt ott bent el tudná / akarná készíteni. Következésképp az első hónapban „in situ” kellett mindent megtanulni minden nyelven, ami nem kis erőfeszítés; de segítőkészek a kollégák, úgyhogy nem lehetetlen beletanulni.
És végül: Ajánlanám-e pályakezdőknek?
Igen, de érdekelje őket, és készüljenek rá, hogy dolgozni kell 100%-on az első perctől kezdve. Nem bölcsészes, még csak nem is kifejezetten kalandos és izgalmas téma a fémmegmunkálás, ipari gyártás, millimétereken való vitatkozás. Ezt speciel csak az tudja hosszabb ideig csinálni (szerintem), aki látott vagy csinált már hasonlót. Nem kell hozzá mérnöki diploma, de az egészséges, nyílt érdeklődés nem árt. A másik pedig, hogy zaj van, szag van, állni kell, és a munka három műszakos; aki „vakarózik”, félvállról veszi, unja, ráadásul ha ez a munkáján is kiütközik, azt bizony a látszólag avatatlan szemek is hamar észreveszik. Aki viszont tisztességgel csinálja, összeismerkedik a munkatársakkal, ráhangolódik a feladatra, és kiveszi a maga részét a csapat munkájából, azt ugyanúgy észreveszik, néha még el is ismerik szavakkal. A tolmácsteljesítmény bárminemű elismerése pedig viszonylag ritka. Aki előadótermekben, konferenciákon, irodában képzeli el a tolmácskarrierjét, annak nem biztos, hogy ilyen helyen kéne kezdeni. Vagy lehet, hogy mégis. Mert szerény véleményem szerint a valódi konferenciatolmácsolás olyan, mint a Forma-1; a műfaj csúcsa, de csak 17-szer van egy évben. A többi munkanap ilyesmi lesz. Aki ebből akar élni, ezt is csinálnia kell. Ezt jobb megszokni előbb, mint később. És el ne felejtsem… az M-Prospectnél kapott díjazás sem jött nagyon rosszul… ”