Sose gondoltam, hogy én lennék az ország f*sza. Csak tanár vagyok, aki már sok-sok éve nem tanít közoktatásban.  A kilencvenes évek közepe táján, a második „szabad” kormány alatt (amikor 34%-os kamatra volt a lakáshitel) kényszervállalkozó lettem, mert pályakezdőként két tanári fizetésből nem tudtuk eltartani szaporodó családunkat.

Most, amikor 30 év sikeres vállalkozói lét után ismét farkasszemet kell néznem a pénzzel, egyre gyakrabban jut eszembe Ady. „Bántott, döfölt folyton a pénz is” – írja versében, s közel a pályám végéhez értem csak meg igazán, hogy ez a soha véget nem érő harc a „disznófejű nagyúrral” milyen mélyen áthatja a mi világunkat is.

Hallgatom a magyar rappert a pénzről, a pénzecskéről énekelni, miközben olvasom másutt, hogy dalával 800 milliót keresett eddig.

Hallom Amerika elnökét azt fejtegetni, hogy szívesen támogatja fegyverszállítmányokkal az ukránokat, ha az értük hadban álló ország megfizeti annak árát, s nem mellesleg megkapja annak ritkafém készletét.

Örvendve figyelem a közmédiában, hogy már közel 500 ezer forint a magyar nettó átlagkereset, s mindeközben aggódva kezelem 87 éves anyósom bankszámláját, ahová a beérkező nyugdíj nincs 250 ezer. Amire én számíthatok, aligha lesz több ennél.

Örülök a hírnek, hogy a kormány támogatja az anyákat, a fiatal családokat, miközben egy lakásvásárlás kapcsán azzal szembesülök, hogy egy négy fő megélhetésére alkalmas lakás ára aligha kezdődik 80–90 millió alatt Budapest civilizáltabb részein.

Büszke vagyok művész fiaimra, de szomorúan szembesülök vele, hogy ha nem támogatjuk őket, nem képesek még a rezsijüket sem kitermelni, s éppen úgy kényszervállalkozói pályára kényszerülnek, ahogyan mi 30 évvel ezelőtt.

Szintén büszke vagyok tanár lányaimra is, akik kicsit persze optimistábbak is lehetnének, hiszen a pedagógusok bérét rendezték mostanság, de egyikük, aki már évekkel ezelőtt a kényszerből szabadúszást választotta, szintén harminc évvel ezelőtti önmagunkra emlékeztet.

Arra, amire én már csak alig-alig emlékszem. Hiszen, ahogy öregszem, egyre többet járok orvoshoz, s tapasztalom, hogy egy-egy 20 perces vizit 30–40 ezerbe kerül magánrendelésen, de ha nem az én egyre rozogább testemet, csak a kazánt, az autót, a kéményt kell átvizsgáltatni, akkor is hasonló a szolgáltatás díja.

Megkísérlem tehát a mi 6.600 forintos nyelvóra tarifánkat az egyik nagy ügyfelünknél nem ennyire, csak valamelyest tisztességes szintre felemelni, hogy a kollégákat is méltó módon tudjuk megfizetni. Mondanom sem kell: 10%-os díjemelést sem tudok kiharcolni… Mi ez, ha nem 21. századi „Vér és arany”?

Végül   megpróbálok másról, nem a pénzről blogot írni, de amíg ezt ki nem írom magamból, folyton ez jár az eszemben, s Ady írásom címében idézett verse:

„ Ha elfutnak a gyér aranyak,
Fölséges, nagy, úri Magunkból,
Istenem, be kevés marad.”

Lehet, hogy egyszer ehhez majd még Majkát is dúdolok?