Miért nem tudunk nyelveket?

Néhány napja megígértem, hogy utánajárok a címben megfogalmazott kérdésnek, és kiderítem, hogy milyen esélyeink vannak.

Önmagában már az is nonszensz, hogy 15 évvel az EU-csatlakozásunk után Magyarországon még mindig ilyen-olyan belterjes nyelvvizsgákkal mérjük a nyelvtudás minőségét. Másfelől viszont teljes joggal vannak felháborodva a cégek, amiért az iskolarendszer nem tanít meg nyelvekre, s a globális kommunikációra képes munkavállalók helyett maximum keményfedeles vizsgabizonyítványt lobogtató jelentkezőkre számíthatnak. Vagy még rájuk sem…

Mégis mit lehet tenni?

Jól látható, hogy egy olyan helyzetben, amikor még a szakképzés átalakítása, megreformálása is legalább tízéves késésben van, nem csoda, hogy a nyelvoktatás kérdése ismét háttérbe szorul. Így kerülhetett ki néhány héttel ezelőtt egy hosszasan előkészített törvénytervezetből a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi követelménye is. Ez meg ugyan nem oldotta volna a helyzetet, de valamelyest enyhítette volna a krónikus munkavállalói nyelvtudáshiányt.

Az ugye minden érintett számára ismeretes, hogy az uniós képzési pályázatok világában maximum csak az ügyeskedők járhatnak jól. A cégek régen megtanulták a leckét: jobb óvakodniuk ettől a „fényképezős”, agyonbürokratizált világtól.

Ismételten zsebbe kell tehát nyúlniuk azoknak a vállalkozásoknak, akik munkájukat idegen nyelveken is elvégezni képes alkalmazottakat szeretnének? Attól tartok, igen, bár a mutatvány még így sem lesz könnyű. Hogy miért nem, erről legközelebb írok majd.